Ki szeret a legvégén?

Szerelmek, tanulságok, egyebek

9
november
Kirakatemberek

A kirakatembereket nem a facebook, az instagram, és társai  hozták létre, de a közösségi oldal nagy segítség volt a faj fejlődésében  és fennmaradásában. A kirakatember látszólag ugyanolyan ember, mint a többi. Külső megjelenésében talán csak arról ismerhető fel, hogy vagy a füléhez, vagy a kezéhez van gyógyulva a nagyon okos telefonja. A figyelmes szemlélő felismerheti még a kirakatember különös, örökké ugrásra kész nyugtalanságát, ami kizárólag a telefon pittyegésekor oldódik, de akkor azonnal.

A kirakatember mindent megoszt a világgal. Egy nyitott könyv az élete. Tudjuk mikor ébred, mikor fekszik, ezt jó reggelt és jó éjszakát üzenetekkel tudatja velünk. Tudjuk az étkezési szokásait, minden elfogyasztott kalóriát, minden megfőzött ebédet és kisült kalácsot láthatunk a képein. A kirakatember nagyon boldog. Erről árulkodnak a párjával készült  fotók, a videós vagy idézettel megtámogatott szerelmi üzenetek, a nyaralás minden percét dokumentáló képek. Emellett a kirakatember kiváló édesanya és nagymama, naponta, együtt látjuk felnőni a gyerekeket, unokákat s azt is tudjuk, hogy mennyit fejlődtek a drágák szerdáról csütörtökre virradó éjjel.

A kirakatember művelt és okos. Gyakran idéz a klasszikusoktól életvezetési tanácsokat, bölcsességeket, természetesen neki erre már nincs szüksége, hisz minden szavukat magáévá tette, ezek mentén éli a tökéletesség határát súroló napjait.

A kirakatembernek mindene megvan. Fullos autó, (hitelből, de azt mi nem tudhatjuk) álomotthon (felépítjük, aztán, ha beledöglünk is kifizetjük, az a lényeg, hogy nagyobb legyen, mint a szomszéd Sanyié) gondtalan, boldog gyerekek, (sose lesz belőled ember, ma is hoztál egy négyest, legalább mosolyogjál a képen) örömteli párkapcsolat  ( tudom, hogy tegnap is a ribancodnál voltál, álljál ide a fotóra, hadd lássa, hogy velem vagy boldog) nyaralás görögbe (nevessél már, ne duzzogjál, jó lesz a margarinos kenyér vacsorára is).

A kirakatembernek tehát kevés dolog hiányzik példaértékű mindennapjaiból. Csupán a saját gondolat, az őszinte mosoly, az igaz barát, a hűséges társ. Mert a kirakatembernek nincs valódi élete. Illetve dehogy nincs. Csak kicsit hazug, kicsit álszent, kicsit hamis és az egész az önámításra épül. De ez már legyen az ő problémája.

28
október
Tudás - bármi áron?

Egy kis faluban jártam általános iskolába. Olyan kicsibe, ahol nem is volt tanterem minden osztálynak, így az alsó és felső tagozat délelőtti-délutáni váltásban foglalta el a tantermeket. Amikor délelőttösök voltunk, legkésőbb fél kettőre befejeztük az aznapi penzumot, indultunk haza, miénk volt a nap többi része. A kevéske házi feladatot megírtuk hamar, a tudnivalókat átolvastuk, s attól kezdve csak gyerekek voltunk. A szüleimnek nem kellett leülni velem leckét írni vagy kikérdezni azt, mindezekkel elboldogultam egyedül. Nem volt görcs a másnapi feleléstől, dolgozatírástól, a tankönyvek is vékonyabbak voltak, a tanulnivaló is kevesebb. Ámulva és elképedve hallom a szülőket mostanában, hogy napközi után még otthon is tanulnak a gyerekkel, korrepetálásra viszik, mert anélkül nem boldogul a tananyaggal és ebből következően biztosan nem lesz belőle semmi és senki az életben sem. A gyerek meg csak őrlődik ebben a nagy hajtásban, szeretne megfelelni a tanárok, a szülők, a felborult világ elvárásainak. De mindez még nem elég, különóra is kell, jó sok. Lovagolni, úszni járni, külön matekra és nyelvórára, mert szinte már követelmény, hogy néha már az óvodától kezdve angolul tanuljon az a gyerek. Mert hát mi lesz vele felnőttként, ha mindezeket nem zsúfolja bele a napjaiba? Nyelvvizsga kell, minél hamarabb, angolból, németből, bármilyen nyelvből, de még jobb, ha akár kettőből is. Mindeközben nem tud magyarul, de az nem is tűnik olyan fontosnak, abból nem kell vizsgázni. Becsületszavamra, rajta vagyok az ügyön, hogy megértsem. Tudom, hogy kell az idegen nyelv, jómagam is éreztem már sokszor ennek hiányát. De a nagy kérdés mindig az marad bennem, hogy milyen áron? A fáradt, agyonnyúzott, riadt arcú gyerekeket látva, nehéz elhinni, hogy nincs másik, könnyebb, emberibb út a tudáshoz.

27
január
Tanítsd repülni a gyerekedet

A sikeres, önfenntartó, gyermek, a mellét büszkén verő iszákos, erőszakos, érdektelen apa vagy a túlszerető, túlóvó, aggodalmaskodó anya tévhitével ellentétben, nem minden esetben szülői érdem. A "csakazértis" gyerekek azért szakadnak ki könnyedén a családból, azért építenek karriert, azért tanulnak, mert otthon annyira rossz mintát láttak, hogy azt beépítik a jövőre vonatkozó terveikbe és csakazértis megmutatják, hogy ők többre képesek, másként fogják csinálni. Nagy erő ez, ami nem elhatározással, hanem apró lépésekkel születik, cselekedetekben erősödik és a megvalósulásban teljesedik ki.

A sikertelen, életképtelen gyermek viszont csaknem minden esetben szülői hiba. Ilyenkor anya és apa leginkább a génekben kutakodik, ("kire ütött ez a gyerek?") magyarázatokat gyárt, kibúvókat keres igazolásképpen. Csak egy dolgot nem hajlandó elismerni : önnön felelősségét. A burokban tartott anyuci kisfia, a szeretettel agyonnyomott apuka kislánya felnőttkoráig benne ragad a gyerekszerepben. Akitől nem várnak el semmit, vagy nem engedik sérülni néha, az nem lesz egyedi. Aki harminc, negyven, ötven évesen is gyerekstátuszban él otthon, az néha bizonyos időszakokra kényszerpálya is lehet, melyre nem kínálkozik azonnali megoldás De aki felelősség nélkül, tobzódva élvezi a mama hotel, papa bank édes semmittevését, holott lenne lehetősége a kitörésre, az kényelmes. Nincs rizikó, nincs kockáztatás. A legszomorúbb, ha a szülő ezt nemhogy engedi, hanem helyénvalónak is tartja. Gyakran hallom, hogy azért jó, ha az embernek gyermeke van, mert "öregségére lesz majd, aki vele marad". De mennyire, meddig, milyen formában? Nem ápolónőket, gondozókat hozunk a világra, hanem utódokat, akiket önálló, életképes emberré kellene tennünk. Ez a feladat. S ha örökké otthon tartjuk, lelkiismeretfurdalást keltünk benne azzal, hogy mennyi mindent áldoztunk fel értük, akkor ennek sohasem lesz vége, a kör bezárul. A "gyereknek" nem lesz tapasztalása, párja, felelősségtudata, élete. A miénket éli. Pedig ő nem ezért érkezett, létezésének értelme az, hogy mindent kipróbáljon, amit érdemes, meg néha azt is amit nem, hogy kiteljesedjen, hogy ha elérkezettnek látja az idejét, unokákkal javítsa a születési statisztikákat. Vagy tegyen bármit, amit magáénak érez. De az csak az övé legyen és csak a saját elvárásainak akarjon megfelelni. Ehhez azonban  nagykorú csemeténkre felnőttként kell tekinteni, és el kell engedni. S ha nem akar menni, akkor esetleg egy kicsit buzdítani, noszogatni is a leválásra. A madarak ezt jobban tudják. Amelyik fióka képes repülni, az repüljön. Lásson világot, ismerkedjen más madarakkal, harcoljon és örüljön. Ha elfáradt, bármikor hazajöhet és haza is jön a fészekbe, kicsit megpihenni, s egy finom gilisztavacsorára is boldogan vendégül látjuk. Hogy aztán újra szárnyra kapjon, és hazarepüljön a saját fészkébe.

13
január
Elég mindenkinek a maga baja

Időnként számomra is érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon, életem minden szakaszában nagyon sokan tiszteltek meg a bizalmukkal. Könnyen, gyorsan és részletesen avattak be a legtitkosabb magánügyeikbe, elmesélve MINDENT férjekről, barátokról, munkatársakról, gyerekekről, szülőkről. Igyekeztem rászolgálni a kitüntető bizalomra, mert úgy gondoltam : ez egy kiváltság. Hallgattam, ha kellett, ha kérték, próbáltam lehetséges utakat, megoldásokat felvázolni, rákérdezni a sarkalatos pontokra. A végeláthatatlan beszélgetések gyakran hoztak megnyugvást a mesélőnek, ám minden apró részlet bennem dolgozott tovább, elfoglalva saját gondolataimat, rátelepedve a mindennapjaimra. Sok-sok nyomorúság, keserves kapcsolat, kilátástalannak feltüntetett házasság, kapcsolat nyűgje rakódott rám rétegesen, háttérbe szorítva az én feldolgozásra váró ügyeimet, amik semmivel sem voltak kevésbé súlyosak, néha pedig kifejezetten az elviselhetetlenség határát súrolóan kemények voltak. Amikor egy bántalmazó kapcsolat csapdájában vergődtem, amikor a kamasz gyermekemmel vívtuk az életszakaszra jellemző harcainkat, amikor úgy próbáltam elaludni, hogy nem volt még halványan körvonalazódó tervem sem arra, hogy mit eszünk majd másnap, én akkor is hallgattam a mások nyomorát. Hittem, hogy jót teszek vele, mert lám, másnak is van baja, nem vagyok rendkívüli a problémáimmal, legalább én meghallgatom az övékét. Valami perverz módon egy leginkább büszkeségnek mutatkozó érzés élt bennem, hogy ezzel elismernek, valószínűleg szeretnek is, hisz a tanácsomat, a véleményemet kérik, várják, áhítják. A szövevényes útvesztőkben aztán valahogy mégis (majdnem teljesen) magamra maradtam. Mert olyannyira természetessé  és magától értetődővé vált, hogy én mindig, mindenkinek a rendelkezésére állok, hogy lassan elfogytak a visszacsatolások. Egyre ritkábban és egyre kevesebb érdeklődéssel hangzott el a kérdés: Te hogy vagy? Mi újság veled? S ha nagy ritkán szóba kerültem én is, láttam a teljes érdektelenséget a másik szemében, éreztem, hogy csak arra vár, hogy vegyek egy mély levegőt, hogy ő folytathassa saját problémájának részletezését, körülményes alaposággal. Eleinte észre sem vettem. Aztán csak legyintettem, elhessegettem a motoszkáló gondolatot. Hittem, hogy én úgyis olyan erős vagyok, mindig megtalálom a menekülő útvonalakat, túlélek mindent, megoldom, jöjjön bármi. Többnyire sikerült is. Javarészt egyedül, a magam kárán, agyalással, pénzügyi sakkozással, nagy sírásokkal és gödör alján fetrengésekkel. Megvagyok. Időnként alattomosan, lesből támadó kisebb és nagyobb testi fájdalmakkal, néha teljes hitetlenségben, máskor újfent szárnyalva főnixmadárként. Nem voltam, nem vagyok a bölcsek bölcse, és nem vagyok, nem is akarok előrángatható agykurkász lenni. Az élet tatamiján birkózok én is, dupla Nelsonokkal  próbálok küzdeni, megmaradni, még mindig hinni a jóban, a jókban, az engem elfogadókban, az igaz barátokban. De a más terhét már nem tudom vinni. Rámtelepszik, lehúz, legyengít, értékes, önmagam fenntartásához szükséges energiáimat apasztja. Naponta csoportosítom az ébrenlétem perceit, átértékelem, hogy mi a valóban fájdalmas és mi az örömforrás. Mi az, ami hajtóerő és mi az, ami csak gátol a boldogságban. Egy -személyes vagy telefonos- 60 perces beszélgetés, melyből mindössze másfél szól rólam, akkor az nem örömforrás. Talán önző vagyok, talán megöregedtem, esetleg mindkettő. Mindenkinek a saját gondja a legnagyobb. De azért érdemes körbepillantani a világban, és felismerni, hogy kik azok, akiknek minden álmát beteljesítené akár egyetlen dolog abból, ami nekünk úgy áll a rendelkezésünkre, hogy tudomást sem veszünk róla: egy saját otthon, egy autó, egy munkahely, egy élelemmel teli hűtő, egy bankkártya, kéthetes nyaralás görögbe, befizetett számlabizonylatok, egy hűséges társ, egy önálló életre képes gyermek, vagy egy őszinte, ránk is kíváncsi barát.

9
január
Az ingatlanos nem egy kártékony rovarfaj

Amerikában, ha valakiben csak egy pillanatra is felvetődik az ingatlaneladás vagy vásárlás gondolata, első lépésként megragadja a telefont és keres egy ingatlanost. Nem hirdet, nem fotózza  házat, nem bogarássza az internetet, hanem kiválaszt egy jó hírű ingatlanirodát, és rájuk bízza a vételt és az eladást is. A tengeren túl hamar felismerték az ott élők, hogy azt az időt, amit a hirdetésekre, telefonokra, felesleges bámészkodókra pazarolnak, azt a családjukkal,  a munkájukkal, a hobbijukkal is eltölthetik. Egy talpraesett ingatlanos szépen megél ezzel a munkával ott, a vásárlók-vevők pedig a legkevesebb vesződség árán kapják meg azt, amit szeretnének.

Magyarországon ez a kép még jóval árnyaltabb. Az elfoglalt és megvilágosult emberek már itthon is érzik, hogy ingatlanossal könnyebb, több az esély eladni a megunt házat és megvenni a megálmodottat. Sokak szemében azonban az ingatlanos még mindig csak egy kártékony rovarfaj, egy élősködő, mihaszna piaci légy, aki állandóan a szerződés felajánlásával zaklatja, ígérve a nagyon gyors eladást s akinek csak az a célja, hogy a vevő pénzét, egész életének keserves munkával összegürcölt hasznát, akár erőszakkal is elszedje. Az ilyen tipusú ember elvész a százalékok számolgatásában, minden ingatlanközvetítőben csak az ellenséget látja, s körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy önerőből adja el az ingatlant. Gyakran évekig, kitartóan és következetesen várja az ideális vásárlót, nem enged, nem változtat. Ellenben csodálkozik és hitetlenül csóválja a fejét. Mert még mindig ugyanott él és senki nem toporog türelmetlenül az ajtóban, hogy szeretné azonnal és készpénzben kifizetni az áhított árat. Persze van, akinek sikerül az üzlet. Ez az ideális eset, az igény és kínálat egymásra találása. De ha nem így van, az ingatlanos igenis tud segíteni. Tudja hogyan kell egy jó hírdetést feladni, jó fotókat készíteni róla, tisztában van a sok helyen történő reklámozás előrelendítő voltával. És keresi a vevőt. A magára valamit is adó ingatlancég nem ígér olyat, amit nem tud betartani, de megtesz mindent, hogy a legvégén mindenki elégedett legyen. Ez a munkája, és a sikerdíj csak akkor jár érte, ha elvégezte. Ha eladta a házat, a lakást. A pék kifliből, a bőrdíszműves táskából,  az ingatlanos házból akar többet eladni. Hogy vehessen belőle kiflit. Vagy táskát.

6
január
A nosztalgia veszélyes (magánvélemény)

Divat lett a retro, a nosztalgia. Megy a posztolgatás a régi játszóterekről, csokikról, tevékenységekről, a katonaság "áldásos" hatásairól, csodálatos gyermekkorról, egy olyan korszakról, amit  a történelem - rendkívül találóan -  "a legvidámabb barakk" néven  emleget. Mi ötvenesek átéltük, megéltük, végigcsináltuk. Gyerekek, majd fiatal felnőttek voltunk egy olyan világban, ahol szinte semmit sem tudtunk a háttérben zajló dolgokról, ahol csak annyi információnk volt az ország és a bolygó ügyeiről, s a háttérben zajló történésekről,  amennyit rákötöttek az orrunkra. Amikor sokaktól hallom, hogy az milyen csodálatos élet volt, elgondolkodtat, hogy ugyanazt éltük meg mindannyian? Én például nem szerettem a Melba csokit, aminek csak ritkán maradt tölteléke, mire az üzletbe került, nem szerettem, hogy banánt csak karácsony táján, sorbanállással vagy protekcióval ehettünk, nem szerettem a kimérős nápolyit, ami csak aznap volt ropogós, másnapra már megpuhult és az íze is megváltozott. Ettük a Duna- és Tisza kavicsot, a francia drazsét és a savanyú cukrot, s ezzel be is zárult a cukorkák sora. Vásároltunk abból a kínálatból, amit engedélyeztek s nem tudtuk, hogy nem ennyi a világ. A fiatalság erős, nem gondol a rosszal, hisz aki fiatal, az előre tekint, szórakozni jár, férjhez menni készül, gyerekekről, családról álmodik. A boldog gyermekkor egy olyan illúzió, amiben sokan benne ragadtak s ettől válik veszélyessé. Aki elhiszi, vagy el akarja hinni, hogy az maga volt a mennyország, az talán elfelejti, hogy az  a tejföl sem tartott ki a műanyag pohár legaljáig. A boldogság pedig abban rejlett, hogy nem mi tipródtunk a számlák befizetésén, nem a mi vállunkat nyomorította a kosztpénz beosztása. Mert az volt a dolgunk, hogy gyerekek legyünk, tanuljunk, játszadozzunk. Aki minderről megfeledkezik, az veszélyes úton jár, mert megrekedt valahol, ahová már nem tartozik. Aki mindig csak visszavágyik, az hamis képet őriz a múltjáról, ahol mindig csak  madárcsicsergés volt, bárányfelhők úsztak az égen, és folytonos, soha véget nem érő boldogságban teltek az évek. Ilyen emlékekkel hogyan is lehetne boldog most és hogyan, milyen reményekkel várhatná a jövőt? A múltból okulni kell, tisztán látni a hiányosságait, a jelenből pedig kihozni a legtöbbet, ami lehetséges. Adottságaink szerint feljődni, örvendezni az ifjúság erejének, tehetségének s ha kérik a véleményünket, tapasztalatainkat, akkor (és csak akkor!!!) válaszolni. A jövő meg majd mindezek függvényében elhozza mindenkinek az ismeretlent, ami - legyen az jó vagy rossz- befejezi a születésünk napján elkezdett életünket. Addig pedig szépen eszegetem a Milka csokit, meg a marcipános csokit, mert ezeket sokkal jobban szeretem, mint a régieket. És ha van kedvem, akár most elindulok banánért, így januárban...

25
november
Karácsony

Már hetekkel ezelőtt elkezdődött s még EGY TELJES HÓNAPIG tart ez az őrület, a felhajtás, a hitelfelvételre buzdítás, a mértéktelen ajándékvásárlási ötletdömping. Kövezzenek meg érte, de én így nem szeretem a karácsonyt! Kéretlenül tolják mindezt az arcomba, az összes létező fórumon. Mintha az lenne a cél, hogy éreztessék, elhitessék velem, velünk, hogy aki nem él ezekkel a lehetőségekkel, az mihaszna, semmirevaló ember, mert a karácsonyt csakis így szabad, így kell ünnepelni. Nem lehetne csak szépen, csendesen sodródni az idővel, várni a hóesést? Nem lehetne túlzások nélkül? Nem lehetne úgy ünnep az ünnep, hogy marad benne valami szép, valami csodálni való és meghitt?


24
november
MIÉRT???

Áramlik a panasz. Ránk borul a televízióból (ezért nem nézem már jó ideje) dübörög, ömlik a netről a fájdalom, a harag, a másokra mutogatás, a gyűlölködés, a vádaskodás, az irigység. Egymást túlordítva esnek egymásnak az emberek fontos és jelentéktelen ügyek miatt. Azért, hogy melyik pártot isteníti. Azért, hogy  hogyan neveli a gyermekét, miért veri a szemétláda, miért nem veri, megérdemelné a büdös kölke, minket is vertek, aztán mégis ember lett belőlünk. Azért, hogy hogyan főz, főz-e egyáltalán, ha nem, miért nem, ha igen, miért azt, miért úgy, én másként szoktam, anyámtól tanultam, csak úgy jó. Azért, hogy mennyit dolgozik, mennyit keres, miért olyan keveset, miért olyan sokat, én is dolgozok annyit, meg sem érdemli, többet érdemelne. Azért, mert öltözködik, minek flancol, látszik, hogy van pénze rá, jól keres, jól keres az ura, szégyellje magát az ő korában. Azért, mert nem öltözködik, úgy néz ki mint nagyanyám, miért nem ad magára, pedig megtehetné, jól keres, jól keres az ura, szégyellje magát az ő korában. Azért, mert nagy háza van, könnyű neki, adtak az apjáék, lopott egész életében, úgy könnyű. Azért mert nincs nagy háza, szerencsétlen volt az mindig, sosem dolgozott, nem viszi az semmire soha, megérdemli a sorsát. Kocsira, nyaralóra ugyanez. És minden területre ugyanez. Hömpölyög az utálatosság, a mindenbe beleszólás, a kutakodás a másik életében, a düh, az olthatatlan gyűlölet, a hazudozás, a fortyogás. Mert semmi se jó. Semmi se úgy jó. Ülünk, állunk, fekszünk, görcsben, vigyázzban, alázva és megalázottan, taposva és eltiporva. Nem is törekszünk a rendre, a megnyugvásra, mintha éltető erő lenne ez a folyamatos stressz alatt tartás önmagunk és mindenki más felé. Miért? MIÉRT? MIÉRT?????

2
december
Úszás

Soha nem járok strandra, nem szívesen büntetném az ott lévőket a látvánnyal. Úszni sem tudok, szóval nem szeretem a vizet, csak a pohárban és a fürdőkádban. Számomra is különös. hogy miért vagyok úgy oda az úszósportért. Vagy talán éppen ezért nézem olyan csodálattal a medencében nagyjainkat? Amióta csak emlékszem, imádtam az EB. VB és olimpiai közvetítéseket s ez így van a mai napig. Hatalmas izgalommal készülök a közvetítésekre s úgy tudok szurkolni, mint férfiak a focimeccseken. Vagy még úgyabbul. A kutyám eleinte picikét sajnálkozva nézett rám ilyenkor, ma már együtt hajrázik velem. Ugrabugrál, puszit oszt, teljesen átérzi az örömömet. A legnagyobb kedvencem Egerszegi Krisztina, akinek végigkísértem Egérkéből Krisztina királynővé válását. Nagy szerepe van Vitray Tamás utánozhatatlan közvetítési stílusának  is abban, hogy a mai napig tudok sírni egy-egy visszanézett videón, ahol Krisztina legyőzte a világot. Többször is. Három olimpián is.

A másik szívem csücske Cseh László. Cseh Laci, akit nem csupán eredményei, hanem szerénysége, kedves lénye miatt is kedvelek. Tíz éve lett világbajnok, 19 évesen s előtte és utána annyi szép eredményt ért el, amit hosszú lenne lajtstomba venni. De mégis, valahogy sokszor lett második, aztán még lejjebb csúszott a sorban és nagy bánatomra olimpiát nem sikerült nyernie. Én akkor is imádtam, sőt, még többre tartottam küzdeni akarását s azt, hogy nem adja fel soha. Aztán gondolt egyet, várost, edzőt és úszónemet váltott s idén, közel a harminchoz, újra világbajnokként állt fel a dobogó legfelső fokára. Elmondhatatlan érzés volt a képernyő előtt szurkolni és látni a győzelmét, az örömét. Sírtam a Himnusz alatt s azt kívántam, hogy jövőre az olimpián együtt éljük meg ugyanezt : ő ott, a dobogó legfelső fokán, én meg itthon, állva-sírva, a televízió előtt.

1
december
Szösszenet

Azonnal ítélkező, mindentudó nép a magyar. A kivételnek számító kevesektől eltekintve a legtöbben csalhatatlannak érzik magukat, legyen szó bármiről: a főzésről, a gyereknevelésről, az autó - vagy akár az ország vezetéséről is. Néha az az érzésem, hogy annyi csodálatos képességű él ebben a kicsiny országban, hogy azzal a tudással a világ minden létező problémája könnyedén megoldható lenne. Aztán a burok valahol megreped, s akkor jőnek a felismerések. Mert mindenki olyan remekül tudja, hogy a másiknak mit és hogyan kellene csinálni, csak arra nincs egyetlen másodperce sem, hogy a saját életébe mélyebben beletekintsen. A gyermeknevelésben élenjáró anyuka, akinek ködös elképzelése sincs a csemetéje valódi természetéről, a csaló feleség, aki azért pletykál másról, hogy a maga bűne ki ne derüljön, vagy a beteg lelkű vezető, aki azt reméli, hogy ha szép szavak mögé bújik, akkor majd mindenki elhiszi : azok bensőjének visszatükröződései. Ahogy éveim száma növekszik, annál kevésbé értem, hogy mire jó ez? Kinek hazudnak, miért? Hogyan lehet ezzel az önámítással végigélni a napokat? Éveket? Egy életet?